1919.október 5., Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum. – Teherautók gördültek az épület elé, melyről román katonák szálltak le. A múzeum bejárata felé indultak, azzal a határozott céllal, hogy jóvátétel címén erdélyi eredetűnek tartott műtárgyakat szállítsanak el. A háború utáni zűrzavarban az ilyen jelenet önmagában még nem számított szokatlannak: az országot hónapok óta hagyták el különféle javak és berendezések. Ezúttal azonban minden a kapunál dőlt el.
Budapest a megszállás alatt
1919 nyarán, a Tanácsköztársaság bukását követően román csapatok vonultak be Budapestre. A megszállás hónapjai alatt az ország politikailag és gazdaságilag is instabil volt. A román hadsereg a jóvátételre és hadizsákmányra hivatkozva rendszeresen szállított el különböző javakat az országból.
A mindennapossá váló elszállítások fokozatosan bizonytalanságot teremtettek. A kérdés egyre gyakrabban merült fel: meddig terjed a jogos követelés, és hol kezdődik az önkényes elvitel?
A múzeum előtt
1919.október 5-én román katonai egység érkezett a Magyar Nemzeti Múzeumhoz. Teherautókkal álltak meg az épület előtt, majd tisztjeik közölték, hogy több műtárgyat elszállítanak, mivel azok szerintük Erdélyből származnak, így Romániát illetik.
A múzeum vezetése ezt határozottan vitatta. A gyűjtemény darabjai hosszú évtizedek óta a Magyar Nemzeti Múzeum állományához tartoztak, és semmilyen hivatalos döntés nem rendelkezett az átadásukról. A helyzet rövid időn belül feszültté vált, a katonák pedig a rakodás előkészítéséhez láttak.
De ki volt az, aki közbelépett?
A budapesti megszállás idején a Szövetséges és Társult Hatalmak katonai missziója felügyelte a román hadsereg tevékenységét. Ennek a missziónak volt tagja Harry Hill Bandholtz amerikai tábornok, akinek feladata a fegyverszüneti feltételek betartásának ellenőrzése volt.
Amikor értesült a múzeumnál zajló eseményekről, az ügyet azonnal saját hatáskörébe vonta, és a helyszínre indult.
Nem rendkívüli beavatkozásról vagy külön küldetésről volt szó, hanem egy folyamatban lévő katonai ellenőrzési feladat gyakorlati helyzetéről.
A döntő pillanat a kapuban
Bandholtz a múzeum bejáratánál szembesítette a román tiszteket. Egyértelműen közölte, hogy a gyűjtemény nem hagyhatja el az épületet a Szövetséges Katonai Misszió engedélye nélkül, mivel a műtárgyak feletti rendelkezés nem tartozik a román katonai hatóságok jogkörébe.
A helyzet feszült volt, de nem került sor összecsapásra. A legismertebb visszaemlékezések szerint Bandholtz lovaglóostorával megjelent, és intézkedett a bejárat lezárásáról. A történészek szerint a döntő tényező azonban nem ez volt, hanem a tábornok hivatalos felhatalmazása és az Antant mögötte álló politikai súlya.
A román katonák végül visszavonultak. A rakodás nem kezdődött meg, a teherautók üresen hagyták el a múzeum előtti teret, a gyűjtemény pedig érintetlen maradt.
Legendából történelem
Az eset hamar ismertté vált, és az évek során erősen kiszíneződött. A lovaglóostor, a kapu lezárása és a „hősi jelenet” a közvéleményben sokkal hangsúlyosabbá vált, mint a katonai és diplomáciai háttér.
Bandholtz maga azonban jóval visszafogottabban értelmezte szerepét. Egy későbbi visszaemlékezésében így fogalmazott:
„Csupán a kormányom utasításainak megfelelően cselekedtem, ahogy azokat úriemberként és az amerikai hadsereg tisztjeként értelmeztem.”
Több mint száz év távlatából
A Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteménye ma is őrzi azokat a tárgyakat, amelyek 1919 őszén veszélybe kerültek. A budapesti Szabadság téren álló szobor, valamint a múzeum kertjében elhelyezett emléktábla ma is felidézi azt az októberi napot.
A történet túlmutat egyetlen eseményen. Inkább arra emlékeztet, hogy a háború utáni káoszban a kulturális örökség sorsa is pillanatok alatt eldőlhet – néha egy váratlan helyzetben született döntésen múlik, mi marad meg belőle az utókor számára.
